Két média-aktivista a "virtuális szappanbuborék" kipukkasztásáról
kérdezett: Sipos Zoltán 2006. július 27. 14:48, utolsó frissítés: 14:03#b#Háborús profit a Disney-nél,#/b# miért nem jó a 100 dolláros laptop, továbbá Bono is megkapja a magáét.
A brit Dan Gorman és az amerikai Powell Fyvolent (művésznevén: "Pod") egy, a Dmedia által szervezett rádiós workshop kapcsán jártak Kolozsváron. A független médiáról, média-aktivizmusról szóló előadásokal és filmvetítésekkel megspékelt műhely lényege néhány rádió-riport elkészítése volt; a dologban bárki részt vehetett.
Média-aktivisták vagytok. Ez pontosan mit jelent, mit fednek olyan fogalmak, mint “közösségi művészet”, “közösségi aktivizmus”?
Dan Gorman: – Olyan emberekről szól ez, akik a médiát, művészetet vagy aktivizmust eszközül használva valamilyen társadalmi párbeszédet próbálnak kialakítani egy közösségen belül. Ezzel párhuzamosan pedig információkat próbálnak bejuttatni ezekbe a közösségekbe világszerte történő dolgokról. Hozzáférést biztosítanak világpolitikáról szóló, alternatív nézőpontokhoz.
Ezt különféle eszközökkel lehet elérni. A legegyszerűbb az, hogy például művészeti események ürügyén különböző közösségeket hozol össze, és ilyenkor remélhetőleg kialakul egy eszmecsere. Továbbá meg szeretnénk mutatni, hogy a művészet nem csak az eliteknek szól: bátorítunk bárkit, akinek van valamilyen művészeti kezdeményezése.
Powell Fyvolent: Hozzá szeretném még tenni, hogy a média “visszafoglalása” zajlik jelenleg olyan értelemben, hogy az Egyesült Államokban a médiacsatornákat ma már trösztök irányítják. Ezek bizonyos esetekben nemzeti, kormányzati vagy épp saját érdekeik mentén mutatják be az eseményeket. A média-aktivizmus célja, hogy újból megjelenjen a nép hangja a különféle médiumokban. Ez az egész csak egy mód arra, hogy felhívjuk az emberek figyelmét, merre van a kijárat.
Tehát az Egyesült Államok sajtója mégsem olyan szabad, mint ahogyan hisszük?
P.: – Azt hiszem, hogy az Egyesült Államok sajtója igen mély krízisen megy keresztül. A média konszolidálódik, nagyon erős gazdasági erők szabályozzák a mozgásterét. Öt óriási tröszt birtokolja a világszerte hangadónak számító médiumokat – Rupert Murdoch sajtóbirodalma az egyik közülük.
A helyzet azért súlyosabb, hogy az amerikaiak még mindig meg vannak győződve arról, hogy a döntések demokratikus folyamatok révén születnek és a sajtó szabad. Ez nevetséges, ami ezeken a csatornákon látható, az egy virtuális szappanbuborék, nem a valóság.
Értsem azt hogy a média párhuzamos a valósággal?
– Most, hogy háború dúl, sok televíziónéző nem tudja, hogy a nagy csatornák tulajdonosai hasznot húznak a háborúból. Olyan cégekkel állnak kapcsolatban, melyek fegyvereket gyártanak és adnak el, katonai szerződéseket kapnak. A média-aktivisták egyik célja felhívni erre a figyelmet, illetve létrehozni egy másfajta médiát.
Nagy-Britanniában hasonló a helyzet?
D.: – Nálunk egy árnyalatnyival nagyobb teret kapnak alternatív nézőpontok a mainstream médiában, de alapjában véve ugyanaz a helyzet. Murdoch igen aktív a brit médiában is, és főleg a nyomtatott sajtóban.
Ennek ellenére nagyon sokan úgy tartják, hogy az Egyesült Államokhoz képest Nagy-Britanniában a szabadabb a sajtó. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szólásszabadság ideális. Az utóbbi évben azonban ez a kis szabadság is csökkenni látszik. Egyre általánosabb az, hogy minden médium ugyanazt a sztorit nyomja, ugyanabból a nézőpontból.
Viszont az utóbbi években megugrott az önkéntesek által működtetett közösségi terek száma: szinte minden városban van most már ilyen központ, mely támogatja és népszerűsíti a különféle média-kezdeményezéseket. A múltban ezek egy igen szűk csoportnak szóltak, most megpróbálnak kitörni ebből a szűk körből, egy tágabb befogadói réteget célozva meg.
Van-e kapcsolat a különféle kezdeményezések között?
– Nincsen hivatalos kapcsolat, az egész egy hálózatként működik, levelezőlistákon tartjuk a kapcsolatot, segítjük egymást. Azonban minden közösségi tér független.
Mégis mekkora hallgatóságra számíthat egy ilyen független média-kezdeményezés?
P.: – Gyakran előfordul, hogy ezek az alternatív médiumok-csoportok egy zárt láncú hálózatat képeznek, és szinte csak egymással kommunikálnak. De optimista vagyok, mivel a “kifelé” való kommunikáció egyre terjed. Az Egyesült Államokban egyre több embert szólít meg a new york-i Democracy csoport, mely több száz kis közösségi rádiót és televíziót fog össze szerte az országban.
Visszatérve a média helyzetére az Egyesült Államokban, nincsenek kellő szabályok az uszító jellegű médiamegnyilvánulások kezelésére. Nagyon sok mainstream médiából ömlik a gyűlöletbeszéd, igazán visszataszító dolgok, és nincsen olyan szabályozó hatóság, mely megakadályozná például az alaptalan félelemkeltést.
Mivel ez igen jól eladható, egyes szerkesztőségek üzleti szempontok miatt mennek el ilyen irányba, mások politikai okok miatt jelentetnek meg ilyen anyagokat. Minden épeszű ember megbotránkozik azon, ami jelenleg az amerikai médiában folyik.
D.: – Nagy-Britanniában is vannak hasonló gondok, bár tény, hogy nem annyira extrém a helyzet. Ha Amerikára néz az ember, könnyű szívvel mondja azt, hogy Nagy-Britanniában jó a sajtó helyzete. Tudod ez olyan, mint Új-Zéland esete a rasszizmussal: minden látogató számára világos, hogy a szigeten van faji megkülönböztetés, de ha Ausztráliához viszonyítjuk, akkor ez valóban semmiségnek tűnik.
P.: – Londonban volt egy különös eset: letiltottak egy rádióhíradót azért, mert az adás címe “No War Radio” volt. A brit szabályozó hatóság szerint egy ilyen című műsor nem tájékoztathat objektíven.
Hogyan finanszírozzátok ezeket a projekteket?
P.: – Hát nem tudom, ha van valami ötleted, szólj. (Nevetnek) A san francisco-i Cellspace, ahol tevékenykedem, minimális költségvetésből, önkéntes alapon működik és adományokból tartja fenn magát. Ez egyébként nagy hátulütője a mozgalomnak, állandó jövedelem híján nem tud stabilizálódni egy-egy ilyen csoport. San Franciscoban pedig nagyon drága a megélhetés, így az önkéntesek gyorsan cserélődnek. Persze vannak olyanok is, akik nagy áldozatokkal huzamosabb ideig kitartanak.
Vannak azonban olyan alternatív média-csoportok, melyek sokkal jobbak nálunk, ami a fundraisinget illeti. Az Indymedia azonban nagyon fontosnak tartja, hogy gazdasági erők befolyásolják, és ennek megvannak az előnyei és hátrányai.
Pod, számomra nem világos, akkor hány projektben vagy benne?
– Az Indymedia nem az egyedüli média-munka, amit csinálok, és természtesen nem ebből élek, mert ez nem lehetséges. Egy dokumentumfilmes forgatócsoportban is dolgoztam, mely többé-kevésbé az Indymedia-csapat tagjaiból állt. Jelenleg abból élek, hogy az Electronic Frontier Foundation (EFF) nevű csoportnál dolgozom.
Az EFF egy tech-szakértő ügyvédekből álló csoport, mely a közérdeket próbálja érvényesíteni a digitális jogok területén. Kvázi látnokok, akik modellezik azt, ahogyan a fogyasztói elektronika fejlődni fog, ahogyan telefontársaságok dolgoznak a következő 5 évben. Kicsit fura nekem ügyvédekkel dolgozni, de bámulatos emberek, folyton tanulok tőlük.
D.: – A legtöbben akik önkéntesként dolgozunk, valami másból élünk. Én nem működöm együtt túl sokat az Indymédiával, de szimpatizálójuk vagyok, mivel a skóciai indymédiások abban a közösségi művészeti központban működnek, ahol én is aktiválok. Egyébként tanárként dolgozom, ifjúsági konferenciákat szervezek, civil szervezetekkel dolgozom együtt.
Egy korábbi beszélgetésünk során mondtátok, hogy az internet megjelenésével a média-aktivizmus második hulláma jelent meg, mely problematikus. Kifejtenétek ezt?
P.: – Nem csak második generációs média-aktivizmus ez, hanem egy második generációs média jelenik meg. Szökőár, mely kivisz minket a fizikai létezésből.
D.: – Nagyon könnyen abba a tévedésbe eshet az internetező, hogy az egész világgal kommunikál. Pedig nem, csak egy meglehetősen kis internetes közösséggel.
P.: – Épp a mai nap beszéltünk Nicholas Negropontéról: ő a MIT Media Lab alapítója és volt igazgatója. Nos, ez a köztiszteletben álló számítógépes guru a World Information Society nevű konferencián bemutatta elképzelését a 100 dolláros számítógépről: ezt a harmadik világban árusítanák azzal a szlogennel, hogy minden gyereknek legyen egy számítógépe, és azt hiszem valami határidőt is kitűztek erre.
Ez szerintem hihetetlenül problémás módja a harmadik világbeli társadalmak segítésének. Egyfajta kulturális imperializmus ez: vajon valóban egyenlő esélye lehet egy 100 dolláros számítógépen dolgozó brazíliai gyereknek és egy hi-tech eszközökel dolgozó amerikainak? Vajon valóban eltűnik ezzel a digitális szakadék?
D.: – Ez nagyon hasonlít az "amerikai álomra": van számítógéped, van esélyed megazdagodni. Az imperialista elnézi ezeket a vályogkunyhóban tengődő embereket, és akkor azt mondja, nosza, adjunk számítógépeket nekik, és akkor majd esélyük lesz úgy élni, mint mi.
P.: – Igen, ráadásul azzal a kapitalista eszmével operál, miszerint mindenkinek birtokolni kell a saját eszközét, ami homlokegyenest ellenkezik például egy közkönyvtár fejlesztésének filozófiájával: nem szükséges mindenkinek legyen egy könyvtára, hanem ez egy olyan forrás, melyhez mindenki hozzáférhet. A 100 dolláros számítógép gyakorlatilag csak a nyugati, piacorientált felfogásról szól, miszerint mindenkinek birtokolnia kell egy darabot az adott termékből. Gyakorlatilag ezen elv alapján működik ma az egész világ, és ennek kell változnia.
És mi a culture jamming?
P.: – Számomra John Heartfield munkássága a reprezentatív, ha culture jammingről van szó. Ő annak idején fotokollázsok segítségével készített náci ellen-propagandát úgy, hogy a náci szlogeneket humanitárius üzenetekké változtatta.
Talán Umberto Eco mondta azt, hogy a culture jamming nem más, mint szemiotikai gerillaháború. Lényege, hogy úgy használjuk a nyelvet, hogy új perspektívát nyisson a hétköznapi dolgok számára. A culture jamming segítségével megszakíthatóak a "megszokott" gondolkodási struktúrák.
Más példa John Abbott matematikus, aki Flatlands című művében arról ír, hogy az emberek két dimenzióban élnek. Akkor megjelenik valaki, és fenntről megmutatja a világot, és akkor rájössz, hogy hm… más is létezik a két dimenzión kívül. A culture jamming erre a hatásra törekszik. Nagyon szeretem Ron English-t: ő egy new york-i művész, aki nagyvállalatok logóit tervezi újra, bizarr, groteszk, vicces csavarokat építve beléjük.
Kedvencem a Mickey Mouse English-féle újrarajzolása. Nagyon sokan nem tudják, hogy Disney azon kívül, hogy "családi"-ként határozza meg imidzsét, barátságosnak, szelídnek láttatja magát, többek közt a hadiiparból szerzi nyereségeinek egy részét.
Persze, nem kell arra gondolni, hogy a Disneylandban titokban fegyvereket gyártanak, de tulajdonukat képezi az ABC illetve több más cég, és egy bizonyos szinten részesedéssel bírnak a hadiiparból. Mindenképp szem előtt kell tartani ezt, ha a Disney Channelen nézed a híreket: kifizetődő nekik a félelemkeltés, mivel így növekednek a katonai kiadások.
D.: – Ott van például még Banksy, ő valamikor street art-ot művelt, bár most már egyre kevésbé releváns. Ez culture jamming a legjavából, csak annyi, hogy most már kicsit eltávolodott a street arttól, és inkább galériákban állít ki.
Miközben a U2 jótékonysági koncerteket ad, az AIDS ellen és az afrikai államok adósságainak elengedéséért küzd, tehát imidzse társadalmi-szociális problémák iránt igen érzékeny együttesről szól, bepereltek egy kis együttest, akik culture jamming címszó alatt ál-U2 albumot adtak ki. Ez így hogyan egyeztethető össze?
P.: – A perről filmet készítettek, Sonic Outlaws a címe, Greg Baldwin, egy culture jamming-guru készítette. Rá úgy kell gondolni, mint egy jelenkori John Heartfieldre.
D.: – Azt hiszem, Bono megérett egy kis culture-jammingre: tavaly a G8-csúcs alatt volt egy koncert Live 8 címmel, ahol Bono kijelentette, hogy találkozott Bush-al, és hogy ugyan republikánus, konzervatív, de valójában jó fiú. Elmesélte, hogy azt mondta Bushnak, "George, bámulatos munkát végeztél AIDS-ügyben, most akkor az adósságok elengedésére kell koncentrálni". Válasz: "Tudom, Bono. Azért jöttem, hogy ezt is megcsináljam", mire az egész stadion őrjöngeni kezdett.
Mindez undorító, Bush AIDS-ellenes küzdelme ál-küzdelem: egy csomó pénzt adott ilyen célra, ez igaz, de ezekből az összegekből nem óvszer-kampányokat finanszíroztak, hanem azt hirdették, hogy az absztinencia a megoldás.
B.: – Egyébként a jelenleg folyó AIDS-kutatások a gyógyszergyártók malmára hajtják a vizet, bár biztosan lenne más kezelési mód is: csupán a vírus hatásait próbálják csökkenteni. Ez a fogyasztó számára a legdrágább megoldás, 10-20 ezer dollárt kell kifizetnie mindenkinek évente az életéért. Szerintem ez nem kielégítő megoldás.
D.: – Bonóra visszatérve, súlyos, hogy a színpadon, befolyása teljes tudatában kijelentette, hogy Bush munkája bámulatos, ami az AIDS-ellenes küzdelmet illeti. Olyan ez, mintha kipipálta volna, kész vége, az AIDS terjedése ellen már nem kell küzdeni, most akkor az adósságok elengedésére kell hajtani.
P.: – Amolyan csekk-jótékonykodás ez: kifizetsz egy bizonyos összeget, és akkor azzal letudtad a dolgot. Terjed Nagy-Britanniában a "Red" brand, amihez Bonónak szintén köze van: ennek lényege, hogy többek közt az American Express, a Converse, a Gap és a Giorgio Armani összefogtak, és a piros jelzésű termékekből származó bevételek egy bizonyos százaléka az AIDS elleni küzdelemre megy.
A Motorola például a piacra dobott egy új telefont, melyet ha megvásárolsz, 10 font megy a Global Fund to Fight AIDS, Tuberculosis and Malaria pénzalapba. Ez így szép, de nem szabad elfelejteni, hogy 130 font továbbra is a Motorolát gazdagítja. A Gap például 5%-ot fizet be ebbe az alapba: "nézd mennyit jótékonykodunk mi, vásárolj csak továbbra is nálunk", ez az üzenete.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!